VERSEK

Ölelj magadhoz... 
 
 Ölelj magadhoz kedvesem,
Mindent elmondok csendesen.
Nélküled nincsen éjjelem,
Hiányod érzem szüntelen...
Ragyogóbbak a csillagok,
Szebbé válik a nappalod,
Elszállnak majd a fellegek,
Boldogságod nálam megleled...
Elsimulnak a gondjaid,
Valóra válnak álmaid,
Mindent elmondtam csendesen,
Ölelj magadhoz kedvesem.

2005-10-05

Vallomás 

Tizennyolc tavasz, távol messze jár,
Szerelemről suttogott akkor a határ…
Rejtélyes számomra az utolsó nyár,
Jeges szélviharban, összedőlt a vár.
Dermedten nézem, lesújtva a porba,
Távozó lényét, de meg nem érthetem:
Hazugságba fulladt, az adott szava,
Temetem sorba, az addigi életem…
Lelkem sivárságát enyhítette hitem,
Családomban a sok szeretet,
-Segítettek újra talpra állni,
S ma már -kitágulva látom a teret…
*
Építem a reményt szépen, lassan sorba,
Félelemmel vegyes társam a magány.
Nem is olyan könnyű, idősödő korba’,
Összetört lényem másnak csak talány…
Legbelül valahol izzik még a tűz,
Fel-fellobban néha a láng egy kicsit,
Ma már csak az emlék, ami hozzáfűz,
Relikviát őrző elmém elcsitít…
*
-Ne foglalkozz vele, értelme nincsen,
Lépj tovább az úton, éld az életed.
Rozsdával lepett szépséges kincsen,
Csak az éles tüskét, fájdalmat leled…
Tárd ki az ajtód, jöjjön be a fény.
-Látod? -A nap neked is ragyog…
Soha ne feledd el, az a puszta tény,
Legszebb álmaid, a múltban hagyod…

 2006-06-04

Karodba bújva... 
 
Tavaszi zápor az arcomba hull
Ruhám átázva hozzám simul
Nem érdekel, hozzád sietek
Tudom, hogy vársz rám szerelmesen
Őrzőn és féltőn kitárod karod
Karodba bújva otthon vagyok.

1992-05-03

Az én rétem

Mesél a tavasz, szerelmet vall,
Álomkép villan a pillanatban.
Tündérszép pille elém libben,
Amiben hittem, elvesztettem…
Erdőben járok, a fák alatt,
Apró virágok virítanak.
Letépnék néhányat, de nem teszem
Hagyom, had éljenek a természetben.
Megyek tovább, egy rétre érek,
Emlékek tűnnek a messzeségbe’…
Szívembe szőtt szerelmed is,
Már csak bennem él, az is hamis.
Eldobom gyöngykalárisát szavaidnak,
Hazugságból szőtt szalagba fontad.
Minden szépségét velem elhitetted,
Cserébe szívem és lelkem eléd tettem…
Szétszakadt a gyöngysor, szerte a porba,
Őszi lombhullás takarja már utam…
Új kikelet nem kél többé nekem,
Örök, hideg szelek dúdolják énekem.

Ragyogj...

Hiába minden
Nem tudom mit tegyek
Száz viharon át
Fogom a kezed
Kevés az egész
Csak ember vagyok
Hogy legyek veled
Ha nem akarod
Messziről nézem
Néma szenvedésed
Lelked sóhaját
A szélbe suttogod
Bezárt világod
Így meg nem fejthetem
Csigaházad én
Fel nem törhetem
Jöjj ki a napfényre
Éld az életed
Mutasd meg a mélyben
Mi nyomja a szíved
Cserébe lehozom
Az összes csillagot
Életem odaadnám
Hogy újra ragyogj…

 Fáradt szárnyakkal

Szárnyaltam, mert repülhettem,
Boldogan nevetve, mindig magasabbra,
Fel a kék egekbe…
Leszedtem akkor az összes csillagot,
A széllel táncot jártam, minden ragyogott.
Meleg áramlással egyre feljebb mentem,
Szikrázó napfényben megfürdött a testem.
Mikor fáradt voltam, kicsit megpihentem,
Fehér bárányfelhők puhán körbe vettek.
Tavasz illatával sokat takaróztam,
Megújult erővel utamat folytattam.
*
Félrevezetésnek csapdájába estem,
Sűrű rengetegbe végleg eltévedtem.
Nem látok tisztán, sok az akadály,
Kékes színű ködben nincs más csak magány.
Ágak összeérnek, felszállni nem lehet,
Fény is alig látszik, megfagy a lehelet.
Borzongató világ, ami itt körbe vesz,
Az egyedüllét is, érzem félelmetes.
Nem várhatok csodát, ez lett az életem,
Elfogadom sorsom, meghajtom fejem…

Álarcok  

Emberi érzések sárba tiporva,
Álarcot visel az egész világ…
Nyíltan, őszintén, senki se mondja,
Számodra többé, nem terem virág.
Kívülről nézheted azt a kedves kertet,
Melybe boldogan ültetted a fát…
Azt hitted egykor termőre fordul,
Elzárták előled, szemed mit’ se’ lát.
Visszatekintve: -a könnyed kicsordul,
Mégis nevetve lépkedsz tovább,
Nem tudhatják, mit rejt a szíved,
Mélyében őrzöd, az igaz bánatát.