Mese önmagamnak

Egy hideg hajnalon arra ébredtem, hogy nincsenek már meg az illúzióim. Nem emlékszem hol hagyhattam el. És most hiába is mennék bárhová, ahol előző nap jártam, mert azt már régen megtalálta valaki és elvitte magával. Amikor igazán tudatára ébredtem szomorú sorsomnak, keserves sírásra fakadtam, és csak csorogtak a könnyeim, hangosan zokogtam. Nem is hallottam a lépteket a hátam mögött, csak arra riadtam, hogy valaki mély hangon megszólított.
- Mért sírsz leány, mond?
És én elmeséltem neki szomorú
történetemet. De közben ránéztem és megrémültem, mert egy nagyon öreg és ráncos arcot láttam magam előtt, egész testét köpeny borította, és csukja volt a fején. Kezében göcsörtös, fényesre koptatott botot szorongatott csontos kezében. Féltem, azt hittem, hogy bántani akar. De ő komoly arccal
hümmögött. Akkor én bátortalanul megkérdeztem ki ő. Azt válaszolta – ő bizony az Idő. És éppen erre járt, és meghallotta a zokogásom. Kíváncsi lett ki sír ilyen korai órában, amikor még mindenki békésen alszik. És meglátta, hogy itt ülök a szürke szobámban, a barátságtalan hidegben, egy szál ingben és még jó meleg kávét sem iszom, pedig azt most ő is elfogadná, mert nagyon elfáradt, hosszú utat tett meg amíg idáig ért. A kávé említésére gyorsan felálltam és a kannába vizet engedtem, majd a kályhába előkészített rőzsét meggyújtottam. Hamar felforrt a víz, és a csuprokba kimért kávéra öntöttem a forró vizet. Addigra az Idő leült a másik székre és két markába fogva a csuprot melengette vele tenyereit. Majd lassan kortyolva iszogatta, közben engem nézett és csak hümmögött. Kicsit már untam is az öreget, de én is csak iszogattam a kávém. Így telt el egy jó félóra. Bár érdekes, mert amikor a vekkerre néztem, ugyanannyit mutatott, mint amikor felébredtem. Talán megállt. Elgondolkodtam ezen és összerezzentem hirtelen, mert megszólalt azon a mély hangján az Idő.
- Gyermekem. – mondta. – Én azt hiszem, tudom mi történt az illúzióddal. Nem elhagytad, hanem, valaki ellopta tőled. Mégpedig az-az ember, akit te a legjobban szerettél. Ő vitte magával az illúziódat. És mivel voltál olyan jószívű, és megosztottad velem a meleg kávédat, ezért elviszlek oda, ahol visszakaphatod. Öltözz gyorsan és induljunk. Én hamar elkészültem.
Vállon veregetett az Idő, - gyere - mondta – menjünk, elviszlek magammal és megmutatom neked merre keresd az ellopott illúzióidat. Mentünk sokáig zegzugos utakon, erdőkön, mezőkön át, amíg egy nagy sziklához nem értünk.
Ott az idő elővette arany sípját, bele fújt, mire a sziklában hasadék nyílt, ami sötéten tátongó mélységbe vezetett.
Előre engedett, azt mondta, ne féljek Szemem nem látta az utat, mégis éreztem merre kell menjek. Vakon lépdeltem mégis minden göröngyöt, követ kikerültem.
Egyszerre halvány fény kezdett derengeni és egyre világosabb lett. Egy nagy barlangba értünk, ahol a kövek világítottak, szikráztak a vízcseppek, és apró patakok futottak a hasadékokban. Minden felé amerre néztem hatalmas kőoltárok voltak, tetejükön sok-sok színes illúzió. Körülöttük pedig árnyak lebegtek ők voltak az illúzió-őrzők. Az idő szólított, kezével magához intve. Vállamat megfogta és egy kőoltárhoz vezetett.
- Tessék – mondta - itt van a te illúziód, fog és vidd magaddal, de vigyázz rá, többé soha ne engedd, hogy bárki is ellopja tőled! Hisz e nélkül csak szürke piszkos színeket fogsz látni, védd meg, és ne engedd, hogy olyan ember kerüljön a közeledbe, aki nem hogy színesebbé nem teszi az illúziódat, de még el is lopja. Ha nem vigyázol rá, akkor szíved üres marad örökre amíg csak élsz, és boldogtalanság lesz osztályrészed.
És most menj, ne nézz vissza, mert ha megteszed lelked örökre bezáródik ebbe a barlangba.
Én pedig siettem, ahogy csak tudtam a sötétben vissza. Amikor kiértem, meglepett, hogy a szobámba érkeztem meg. Gyorsan visszafeküdtem a dunna alá, és párnám alá téve az illúziómat, elaludtam…