Eső szitált, szürke borús koradélután volt. A messzeségben villámok cikáztak lilán. A levegőnek fémes szaga volt. Mintha rozsdás vasdarabok áztak volna. A talaj átható szaga volt ez. Érces földje párologtatta magából. Körös-körül amerre nézett csak puszta csupasz hegyeket látott. Töredezett csúcsai fénylettek az esőtől. Az alatta elterülő sík völgyben félkör alakú kupolák egymástól egyforma távolságban olyanok voltak, mint a földből kibúvó gombák kalapjai. Bár már nem is emlékezett rá, mikor látott utoljára valódi gombát, ami az erdők nyirkos földjéből kibújik. De az is rég volt, amikor utoljára a földön járt.

Éppen szabadságát töltötte a feleségével. A napfényes tengerparton napoztak és boldogok voltak. Aztán autóval mentek volna a közeli városba, hogy valamit vásároljanak az ebédhez. A hajtűkanyarban beléjük rohant egy furgon, és frontálisan ütköztek. Ő nem volt bekapcsolva, és kirepült az autóból, de a felesége ott maradt. És benn égett a kocsiban. Amikor azonosítani kellett a holttestét elájult. Pedig sok furcsa dolgot látott már életében. Különös életformákat, és sok halottat is. De ez más volt. Akkor az Alice teste feküdt a boncasztalon, és elszenesedett teste úgy hatott rá, mint akit áramütés ért. Elájult. Igen. Nem szégyellte, mért kellett volna. Akit szeretett az többé nincs.
Egy ideig nem dolgozott, de rosszabb volt. Ígyhát kérte magát azonnali szolgálatra, és minél távolabb a naprendszerben, ahol egyedül lehet. Nem akart emberek közt lenni, sem más életformák közt.

Így került a keltető telepre.
A telepen több száz kupola alatt rovarok tojásai várnak arra, több százezer, hogy kirajzzanak. Még most sem tudta, mire is szolgálnak ezek a fémes testű rovarok. Ezt nem mondták neki, csak annyit, hogy egyetlen egyszer kikelnek és kirajzanak. Még csak nem régen, három földi éve, hogy megépítették a telepet. De akkor a telepesek, kisidő elteltével nem vállalták tovább az örzését, és hiába volt a kecsegtető juttatás érte. Egyik napról a másikra elmentek. Ezért keresett a tröszt olyan embert aki hosszú távra vállalta az örzést. Annyi dolga volt csak, hogy napjában háromszor kikellett mennie a hő szabályozókat ellenőrizni. Bár a levegő lélegezhető volt, az eső savassága miatt kénytelen volt szkafanderbe bujni. Persze ha nem esett, akkor mehetett anélkül is. De ez ritkán fordult elő. ezt az egyet utálta csak. Úgy érezte megfullad a sisak mögött. És az eső cseppjei rettenetesen idegesítették, ahogy csorogtak folyamatosan a plexin.
De menni kellett, mert időnként előfordult, hogy egyik másik szabályozó kiakadt, és leállt a fűtőrendszer. Akkor pedig több ezer tojás elpusztulhatott, ha nem sietett, és időben megnem javította.
Azt nem tudta mikor is lesz a rajzzás. A telepet védő erőtér folyamatosan bevolt kapcsolva. De az ő megfigyelő őrhelye ezen kívűl esett. A erőteret majd akkor kell kikapcsolnia, amikor a rajzzás megindúl. Hogy a rovarok kitudjanak jutni.

Amikor végzett, visszament a kis őrbázisra. És végre kibújhatott a szkafanderből. Már nagyon éhesnek érezte magát, gondolta eszik valamit. A kis konyhában elég élelemadagolója volt. Ötévre elegendő mennyiségű élelemmel volt ellátva. Kiválasztotta a zöldségomlett menűt, és egy gombnyomással, már jött is műanyag tányéron a gőzölgő omlett. Türhető íze volt. De nem nagyon figyelte az ízeket, mert közben olvasott. Nagyon sokat olvasott. A számítógépen, az összes fellelhető földi irodalom megtalálható volt. Verseket is írt. Már több száz verse volt. És bár tudta, ezeket senki nem fogja elolvasni, ő csak írt tovább. Már nem csak az emlékeiről írt, hanem bármiről, ami az eszébe jutott.
Esténként pedig elalvás előtt a magával hozott néhány igazi könyvét olvasgatta. Bár már kivülről tudta mindet. Ez mégis megnyugtató érzés volt, ha kezébe vehette.

Így aludt el ezen az estén is. Aztán álmodott, és mint mindíg álmában Alice jelent meg.De mostani álma különös volt. Mert Alice mosolygott és felé közeledett kitárt karokkal. Amikor odaért, átölelte. Egyre szorosabban, hogy már alig kapott levegőt. És csak mosolygott közben. Erre riadt fel, leizzadva, és levegő után kapkodva. Valami folytó szag tejengett a levegőben. Érzete, ez klór. De honnan kerűl az őrbázisra klór, amikor hermetikusan záródnak az ajtók. Gyorsan öltözött fel, és kirohant a vezérlő helyiségbe, aminek hatalmas ablakán keresztül kilátott a telepre. A vezérlőpulton pirosan villogott a vészjelző, de a figyelmeztető sziréna nem kapcsolt be, és ezt különösnek találta. Mert automatikusan bekellene kapcsolnia, ha bármi idegen anyag kerül a levegőbe.
Megnézte a bejárati zsilipet is, akkor látta, résnyire nyitva van. Ő bezárta előzőleg, amikor visszajött. Ezt tudja. Gyorsan visszazárta a biztonsági kapcsolóval.
Majd visszament a vezérlőbe. A fojtó szag kezdett megszünni, ahogyan a légcsereszűrők dolgoztak. De valami különösre lett figyelmes, amikor kinézett az ablakon. Fények cikáztak a kupolák körül. Tudta megkell nyitni az erőteret. Eljött a rajzás ideje.
De az is furcsa volt neki, hogy miért épp most, hisz több évet mondtak neki, hogy még van idő bőven. Megnézte a mérőműszereket, és azok is azt jelezték a rajzás megindult.

Ok. akkor kikapcsolás beindítva. A központi bázisnak jelentést tett. Azok pedig visszajeleztek, hogy mindent az előírtaknak megfelelően csináljon.
Na ja, már el is kezdte. Nem, majd vár rájuk, amíg megadják a jelzést.

Állt az ablaknál, és figyelte amint a narancs színű fényben, a felkelő nap fényében a kis kupolák is megnyílnak. Erre várt igazából, mert nagyon akarta tudni, mik is ezek a rovarok. És miért olyan fontos a trösztnek.
És akkor mozgást észlelt, a kupolák szétnyíltak és fekete galamb nagyságú rovarok kezdtek először csak lassan felemelkedni a levegőbe. Még ilyet nem látott, ilyen rovarokat. Mintha fekete acélból lettek volna. Mintha nem is élő szövet, hanem kis robotok lennének. És a zaj amit szárnyukkal keltettek, még a hangszigetelt falakon át is érződött. Remegett a lába alatt a padló. És egyre több és több, száz és ezer, és százezer rovar rajzott ki. És a felkelő nap fényében szikrázott fekete testük. Már elég magasra szálltak, amikor a nap elérte a csúcsot, és ekkor a rovarok a napfelé kezdtek repülni. Egyre magasabbra, szinte eltakarták az egész eget, elsötétítve az alattuk lévő területet. Amikor már több ezer méter magasan repültek, egyre csak egy irányban, olyan volt, mintha összekapcsolódtak volna, egységes rendszerré. Ámúlva figyelte, hogyan válnak a rovarok egyé. Hogyan kapcsolódnak egymáshoz. Gömb alakot vettek fel. És ekkor a gömb közepe szétnyílt. Fehér fénynyaláb indult el belőle, egyenesen az őrbázis felé.

Amikor a fény elérte a bázist, megállt. És a vakító fényből, alig kivehető alak kezdett kibontakozni.
Hosszú fekete ruhában volt, haja derekáig ért.Az is fekete volt. Majd egyre láthatóbbá vált. Bénultan állt és nem akarta elhinni, hogy ez megtörténhet.
Az alak egy nő volt, és ahogy közeledett már az arcát is látni lehetett. Alice volt az, és mosolygott, karjait kitárva közeledett felé, de mosolya gépies, érzelemmentes volt. És csak közeledett. Állt, nem tudott mozdulni, mintha valami megbénította volna. Az ablak millió darabra robbant ahogy Alice keze hozzáért. És akkor odaért,ő csak mosolygott, és azt érezte, nagyon boldog, és átölelte Alicet, Alice is ölelte, szorosan, egyre szorosabban. És mosolya már nem kedves volt, hanem vicsorgássá változott. Majd szájával az övére tapadt és csókolta erősen még erősebben, és szívta, egyre szívta....az életerőt.
Amíg holtan nem rogyott össze. Alice ledobta, mint egy zsákot. És csak mosolygott tovább. Még beljebb ment a vezérlőben és egy mozdulattal felkapta a széket, amin ő dolgozott a számítógépnél, és egy lendítéssel összetörte a gépet. Nem kellenek a hazug verseid, sziszegte mosolyogva. Majd megfordult és visszalebegett a fekete gömbbe. Ami bezáródott mögötte, és felemelkedett.
A rovarok királynője visszatért a fénybe.