| Elengedtelek
hasadt hajnal fázós fényében
rozsdamarta levelek szőnyege
teríti a park útjait
kőpadok között kúszik a köd
remegnek a bokrok
krizantémok sírnak - csendesen
elengedlek
[-]
álmaimba néha még
vissza-visszatérsz...
látom arcod
halvány alakod a ködben
hangod elfeledtem rég
nem szólsz már
nézel csöndben
feléd nyújtom kezem
nem fogod meg újra
elfordulva visszatérsz
a múltba...
régi képek
ezek maradtak belőled
elsárgult megfakult emlékek
elmúlt évek lenyomata mind
szeretlek
de már nem érzem a kínt
csendesen - elengedtelek
szó-forgácsok
pársor
rendezett szavakkal
megváltod a világot
s lám lőn
világ(ok)osság
*
csalókafény
mi a horizonton dereng
Te vagy aki felkapcsolja
az ezernyi fények lámpását
*
lélek(út)vesztő
belefojt a hold
sarlója kiélezett
tág pupillád mögé
hasít megvakítva
feltámadását
nappalodnak
*
betűhalmaz
olvasva értelmetlen
a tudás szikrája kialudt
fejedben
*
puha-moha-ágy
magasröptű álomba
ringat
peremén tündér
szunnyad sötéten
*
elhagytad rég
az anyai ölt
kietlen világod
gúnyos fintorral
nyelvet ölt
*
pár sor
összekuszált szavak
csak ennyid maradt
Látom, hogy...
Látom, hogy…
arcomba folynak az álmok,
lassan csorogva, árkot vésve
százéves mocsokba...
Merre keressem az utat,
mi végre villan agyamba tudat?
Látom, hogy
hervadt virág díszít sírokat,
elfeledett ősök halmai alá kúszik
porladó csontvázig…
Látom, hogy
kopott kokott, zsoldos, hóhér, balga,
szunnyadó vére alvad,
nem moccan a zajra, míg
kilopja az éj, fényét szeméből.
Látom, hogy
himlő mi fekete volt
holttá merevített elevent, mozgót.
Látom, hogy
eltemetett mélyre a kor, szertelen
szerelmet, vad kéjt, aggszüzet,
pokoltüzet.
Látom, hogyan
járja sátáni táncát a Hold,
álmodja milyen szép volt
vászonra festett szennye a létnek.
Látom, hogy
sorban vonulnak vének,
porban, meztélláb, bőrük aszott,
ráncos-halott, bűzös leheletük
lelkeket őrlő daráló.
Látom, hogy
málló vakolat pereg,
elered az eső, eltün az idő,
tort ül a vendég a sereg.
Látom, hogy
arcukba folynak az álmok…
Ahová nem ér el a képzelet,
oda mennek múltat álmodó emberek…
Álmodtam
Alkonyodik a hegyek fölött,
Álom párát sodor a szél,
Lenn a szurdokban avar zörög,
Hallom a vad pihenni tér.
Állok fenn a szírt tetején,
Lenéznék, nem merek, mert félek.
Vörösen izzik a napfény,
Oda száll, s forr egybe a lélek.
Mikor a csillagok kigyúlnak,
Indigókék lepel suhog.
Félelmeim fák mögé bújnak,
Szárny csattogva bagoly huhog.
Álmodnék még, de véget ért,
Kígyóként siklanak álmaim.
Hallgat az erdő, nem mesél,
Ellopták a rémek vágyaim.
Ajándék
Felhők közé eresztett szárnyak surrogása,
Vad álmokból kikelt madarak vijjogása,
Viszi a szél… viszi a szél… messzire.
Éjjelek csendje sistereg
Halkan kúszik a sötétbe
Tekereg áspis sereg
Egeken néma csillagok
Robbannak szerte
Elfolyik az élet ereje telje
Vége.
Horpadt bádog koporsók
Végtelen sorakoznak
Nem hoznak több halottat
Sivatagig ér a karaván
Halovány derengésben
Tétova tevecsorda
A homokóra lepereg
Az eső elered
Késő.
Koldus kéreget utcasarok sarkán
Tarkán kurva méreget
Csak ténfereg
Vallássá válik a magány
Siratófal imára vár
Maradvány torz testbe zárva
Várja jön e vére, hulló álma
Foszlott magánya.
Csepp cseppen
Elered. Esik.
Negyven napig
Talán tovább, ha
Hajóval megyünk tovább
Egyre.
Fel a hegyre
Meredek szirtek
Tetejébe
Vadgalamb mutat utat
Csókkal szelídített tudat
Áment mondani könnyű
Ám a világ szörnyű.
Istent játszani ne akarj Ember!
Ez nem a Te játékod
Ez a Te ajándékod!
Tücsökzene
Üvegkoporsóba zárt magány
Vergődik lihegve.
Agyagból gyúrt társtalan éj
Mélyén zselészív dobog…
Legszebb álom vál’ valóra
Nyáresti szélben, ében fekete
Égen, csillagáradatban, tücsökzene
Muzsikál hozzá kis éji zenét.
Meteorok száguldanak,
Halált álmodva, s mikor elérik
Az ionoszférát, dalolnak haláléneket,
Majd millió atomra robbanva elégnek...
Szívem homokóra, sem rugója,
Sem mutatója, csupán apró homokszemcsék.
Némán ketyegnek halomba,
S a lomha idő felfal…
Halkan susog a gesztenyefa lombja.
Hallod a rigót? Álmában is füttyög
Párjához búvik, óvja.
S a homályos reggelek borzongásába
Tejfehér köd hulláma gomolyogva kúszik.
Múlt
Megcsuklik a hang
Még sem szól a száj
Könny csorog végig
Barázdát mosva az arc bársonyán
Csak halk sóhaj felel
Elszáll a széllel
Tegnap még virágok szirma hullt
Ma elszáradt avar közt
Fekszik hallgatva a föld dobbanását
Lassan szétporlik emléke
Egyé válva múlt lesz belőle
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
